Igen sokat láttak már ezek a falak a Dohány utcában.

Mindig azt gondoljuk, hogy ez a bölcs 150 éves épület, ha mesélni tudna napokon keresztül csak tátott szájjal hallgatnánk történeteit. De tegnap azt hiszem ez a mindannyiunk számára sokat jelentő épület is döbbenten állt saját maga születésnapján és értetlenül nézte, miként teszik másfél évszázados falait politikai bohózattá.

Ezt érdemelné ez a ház, a gyülekezet háza? Egy bukott és egy regnáló miniszterelnökkel, aki sajnálkozva említi a jelenlegi magyarországi közállapotokat és ártatlanul tekint a szemünkbe, mint ha nem rajta és elődjén múlna, múlott volna a közállapotok idáig való fajulása. „Szomorúnak tartotta azt, hogy a zsinagóga előtt rendőröknek kell állniuk mindennap, mert ezt az épületet meg kell védeni a fenyegetéstől". Kedves Miniszterelnök úr! Ne szomorkodjon, mint elődje, hanem cselekedjen…

Vajon nem lett volna méltóbb ezekhez a falakhoz egy valóban őszinte ünneplés és nem a bukott álságos, politikus vastapssal való fogadása? Vajon nem kellet volna az ünnepelt épületet legalább egy apró mosolyra fakasztanunk azzal, hogy örülünk neki és csodáljuk falait, őszintén, szeretve? Vajon nem kellett volna a szépet és jót is elmondani és nem csak a gyilkosságokat felidézni? Ennek talán örültek volna ezek a szomorú falak.

Méltatlan volt a tegnapi nap, méltatlan az épülethez, méltatlan az ősökhöz és méltatlan önmagunkhoz.