Próbálok már egy ideje valami vidámat írni a blogra. Valahogy nem sikerül…

Cigánygyilkosságok, zsidóverések, rablások, sikkasztások, molotov koktélok, korrupció, gárdák és ellengárdák, letartóztatott és letartóztatás előtt álló közszereplők, nyelvtörvény, kiutasított államelnök, százmilliós kártérítések, házaikat elveszítő családok, celebekké avanzsált pornósztárok, jóformán analfabéta média hírességek és sorolhatnám még tovább.

Vidámság, kevés. Acsarkodás, a megmaradt koncon való marakodás annál több.

De legalább megmaradt a bruttó nemzeti boldogságból (BNB) a Debrecen. Az ország jó része, már aki szereti a labdarúgást (én sajnos negyvenkét évem alatt, nem tudtam egyetlen foci meccset sem végignézni), néhány röpke percig elfeledett mindent. A válságot, a bedőlő hiteleket, a pénztelenséget, az ajtón késő este kopogtató behajtót, és a meccs után mindenki visszasűlyedt a jól megszokott érdektelenségbe.

Minden esetre néhány percre mindannyiónkon erőt vett egy régóta tapasztalt érzés. Büszkék voltunk. Büszkék voltunk, hogy magyarok vagyunk. Büszkék voltunk, hogy oly sok év után végre valamiben eredményt értünk el. Néhány percre visszakaptuk azt az érzést, amelyet az elmúlt év alatt szisztematikusan kiöltek belőlünk. Néhány percre fel tudtuk emelni a fejünket az oly sokévnyi leszegés után.  De csak néhány percig tudtuk ezt megtenni. Csupán addig, amíg újból szembesítettek minket avval, hogy sereghajtók vagyunk, hogy elnökünket az és akkor utasítja ki országából, amikor csak akarja. Nyelvünk használatát szabadon betilthatják a szomszédos országban és erőtlen tiltakozáson kívül cselekvésképtelenek vagyunk.

Vidámnak lenni, most sem sikerült… Más nem maradt csak bízni (félve írom le…,de sajnos kedves nagyon liberális, a kákán is csomót kereső barátaim az itthon még legalább szabadon használható magyar nyelvben ezt nehéz másként mondani), egy szebb jövőben.