Ajánlom figyelmébe minden provokáló holokauszttagadónak Randolph Braham háromkötetes Magyar Holocauszt Atlaszát: a kötetekben minden megtalálható.
S szeretném a www.polgarerno.com honlapról addig is egy kortárs magyar író írására felhívni a figyelmet, miközben az Örökkévaló áldását kérem mindenkire:

Polgár Ernő
Monológ

Sokan várakoztunk a háziorvos rendelõjének várótermében, amikor görbe botjára támaszkodva egy idõs hölgy lépett be. Az egyik padon sikerült neki még helyet szorítani, hálás volt érte, s mielõtt helyet foglalt volna, megpróbálta levetni télikabátját, amelynek szabása, gyapjúanyaga, színe, szabása és prémgallérja az ötvenes éveket juttatta eszembe.
Gyermekkorom szereplõi elevenen élnek az emlékezetemben, s õk hasonlóképpen öltözködtek.
A súlyos és meleg kabátot lesegítették róla.
- Jaj! Jaj! Jaj! Köszönöm! - A hölgy kifújta a levegõt és leült. Nyolcvan fölött lehet, gondoltam, s a földi léttõl már elbúcsúzott, nyolcvanhárom éves koráig aktív és erõs, közben mégis "vagonszindrómában" szenvedett apám jutott eszembe. A görbe botját maga elõtt tartó, kezét azon pihentetõ hölgy mély lélegzeteket vett, s maga elé meredve beszélt, beszélt, beszélt… Szavait, mondatait lassan, kulturáltan, pontosan és választékosan illesztette egymáshoz.
Csend lett. Egyre mélyebb és feszültebb csend.
- A harmadik emeleten lakunk… Nincs lift! Lassan jövök lefelé… Fölfelé sokszor fél óra is kell… Az az ember gonosz! Nem szeret bennünket… Egy ideig jött utánam… aztán rám kiabált… Büdös kurva!… Mikor döglesz meg már?… És kikerült… megelõzött… visszanézett, csak úgy villogtak a szemei, s akkor mondta… Vén szar!… Miattatok üres a nyugdíjkassza!… Elpusztíthatatlanok vagytok!… Nem tehetek róla… Lassan tudok csak menni… Érszûkületem van… Gyógyíthatatlan… Nyolcvanhat éves vagyok… a fiam az egyetlen vigaszom… Hétvégeken mindig eljön… s azzal vigasztal… Mama, nem biztos, hogy tudja, hogy zsidó vagy… Mert a fiam - ahol csak tudja - letagadja, hogy zsidó… A házban sok gonosz ember lakik… Õ is, aki bánt… Tüntetésekre jár… Felismertem a televízióban…A házban szûk a lépcsõház… liftet építeni nem lehet… Falon kívülre szerelt lift pedig nagyon drága lenne… A ház eredetileg két emeletes volt… de a háború alatt bombatalálat érte…s a felszabadulás után… amikor az élet újra elindult… és elõ lehetett jönni a pincékbõl… a házat elkezdték újjáépíteni… és ráépítettek még két emeletet… s akkor kerültünk mi a harmadik emeletre… de a háború elõtt a másodikon laktunk… A trianoni döntés után Erdélybõl menekültünk Budapestre… nevünket mi már akkor magyarosítottuk… Nagybátyám, aki ügyes és gazdag ember volt… keresztény anyakönyvi iratokat szerzett…
Mintha apám története lenne! - gondoltam. S ilyen drámaian felépített és elõadott monológot ritkán hall az ember még színházban is.
- Édesanyám nevét Reichrõl Gazdagra változtatta… A reich német szó és gazdag a jelentése… Így menekültünk meg az életveszélytõl… A pincében laktunk… de a zsidó férfiakat könnyû felismerni… körül vannak metélve… Apám gyakran visszament a lakásba… nehogy meglássák… meg azért is, hogy becsukja az ablakokat… Amikor légiriadó volt, az ablakokat ki kellett nyitni és rohanni le a pincébe… Nagyon szerette anyámat… s hogy a mama bombázás után ne fázzon a lakásban… mindig hamarább felment, és amikor éppen a hálószobában csukta be az ablakot… s a házat bombatalálat érte… apámat anyám holtan fekve találta az ablak elõtt… Én apámra ütöttem, õ is magas kort élt volna meg… Erõs ember volt… Én nem voltam velük… féltem a bombázástól… Hallottam, hogy a németek… minden menekülõt felvesznek a Székesfehérvárra menõ úton… Ott álltam… egy teherautó megállt… tele volt sebesült német katonával… A szívem úgy zakatolt, hogy majdnem kiugrott a helyérõl… Megkérdeztem tõlük németül, hogy elvisznek-e?… Nem vittek el, mert egy közeli német katonai kórházba igyekeztek…Vártam tovább az út szélén… Nemsokára egy másik német teherautó állt meg, azt mondták… Wir fahren nach Weissburg… Ami Fehérvár… S felvettek… Egész úton úgy hallgattam, mint a sír… Szerencsére õk sem kérdeztek tõlem semmit… Fáradtak voltak… többen aludtak… Székesfehérváron cselédlány lettem… elõször egy gonosz asszonynál…de aztán a piacon megismerkedtem Bábel Izabellával… egy svájci asszonnyal… akinek az ura katona volt…Õ vett át engem, s alkalmazott… De hamarosan rájött, hogy zsidó vagyok… s nem árult el… Szeretett engem… Jó volt nekem nála… Az ura nem jött haza… õ sem élt sokáig a háború után… Amíg tudtam, egész életében jártam a sírjához… Olyan jó rágondolni!
- Ezt a nevet el kell majd küldeni a Yad Vashem Intézetnek! - mondtam a hölgynek, de nem folytattam, mert én kerültem sorra, s beléptem a rendelõbe.
Az orvos látta rajtam a megrendülésemet, meg is kérdezte, mi a baj. Gyógyszert írattam, a recepteket a nõvér kinyomtatta, már csak az orvosnak kellett azokat aláírni. Ezért kérdezte meg, hogy mi a baj.
Elmondtam.
S megígérte, hogy legközelebb, mikor találkozik a hölgy fiával, feljegyzi a fehérvári asszony adatait, s elküldi Izraelbe, hogy nevét beírják az Igazak Könyvébe.

@Eitan ben Abram: Megríkattál.A tehetetlenség, hogy egy semmi, egy nulla fiatal ezt teheti egy idős emberrel.És ez nem egyszeri eset lehetett.Szeretném megölelni ezt a nénit, és a többit is, akiknek ezt kell látniuk, hogy ujra bakancsosok menetelhetnek Pesten büntetlenül.Szegény Édesapám megdöbbenve látta, mikor először árpádsávos zászlót vettek elő egy tüntetésen. Akkor még tagadták, most büszkén lobogtatják."Már megint kezdik?" Nyögött fel..