Reggel még bosszankodtam egy kicsit, amikor öltözködés közben egy könnyed lefelé irányuló mozdulatsor apropójából halk de erőteljes reccsenés hívta föl a figyelmemet, hogy nadrágomon visszavonhatatlanul egy nagyjából húsz centiméteres szakadás jött létre. Mivel már az idő amúgy is előrehaladott állapotban volt ahhoz, hogy a rendkívüli izgalmakat tartogató frakcióközi megbeszélésre időben érkezzek, egy halk, de sokatmondó, akár átkozódásnak is tekinthető mondatfoszlány hagyta el ajkaimat.

Új nadrág, ing, nyakkendő, cipő, rohanás és végre a kocsiban ülök, és ellenállhatatlanul haladok, mint ahogy mondottam volt a rendkívüli izgalmakat tartogató frakcióközi értekezletre. A dugóban állva gondolataim ismét a nadrágomon keletkezett szakadásra terelődtek, és rájöttem, hogy tulajdon képen büszke lehetek rá. Hiszen ezzel a cselekedettel nadrágom csak annak az akaratának adott méltó kifejezést, hogy szíve mélyén (már amennyire egy nadrágnak lehet szíve) szeretne csatlakozni az új divathoz a „szakadáshoz”.

Hiszen az elmúlt hónapokban szakad itt már minden, és mindenki. Kezdődött az igazságosztó, koporsóval kampányoló Ibolykánk pártjával, az MDF-fel, akik már annyira szét-szakadtak, hogy már ők sem tudják, hogy melyik darabkájuk éppen hova tartozik. Aztán folytatódott a nem éppen szívünk csücskében lapuló MSZP-vel és annak volt pártelnök, volt miniszterelnökével, akinek szíve-szakadt a csalódástól, hogy nem tudta beteljesíteni terveit. És most kedves olvasók, folytatódik az SZDSZ-szel, ahonnan éppen az utolsó három, némi gerinccel rendelkező politikus szakadna el, ugyan nem éppen önszántából. És ne felejtsük ki a felsorolásból az utca emberét, akik többnyire meg-szakadnak.